N. Kósa Judit: Ősi magyar fajták
Három betű, kis jóindulattal négy – ennyi maradt a képen ebből a reklámfeliratból. JOS, esetleg AJOS. Ám ha az ember tudja, hogy Kinszki Imre fotója a pesti Csikágóban, a Bethlen Gábor utca és az Elemér utca találkozásánál készült, már nem nagy művészet kideríteni, mit hirdettek: Szilágyi Lajos építőanyag-kereskedését.
Zágson, mondják erre most önök, mindaddig, amíg el nem árulom, Szilágyi Lajos bele van írva a magyar irodalomba. Bart István Elemér utca három című – nemrég új kiadásban megjelent – novellafüzérében olvasható, hogy az ötvenes évek legelején a környékbeli gyerekek az ő telepe előtt rúgták a rongylabdát: „itt az egyik soha fel nem épült sarokház foghíja helyén csak a »Szilágyi« volt, a magas, szürke (labdafogó!) deszkapalánkkal körülvett, üres építőanyag telep (egy kis oltott mész egy korhadt ládában, meg egy kupac homok), ami fölött egyrészt odasütött a nap az úttestre, másrészt meg – főleg! – nem üldögéltek előtte sütkérező öregasszonyok, mint a szomszédos Elemér négy előtt (csak a nagy bajuszú, bánatos Szilágyi bácsi)…”
A „bácsi” megjelölés esetünkben nemcsak a gyerekek perspektívájából pontos, Szilágyi Lajos az ötvenes évek elején ugyanis már elmúlt nyolcvan. S hogy miért volt bánatos, azt némi kutakodás után ugyancsak megsejthetjük.
Az 1932-es megjelenésű A Magyar Ipar Almanachjában az építőmester annyit tartott fontosnak közölni magáról, hogy „A Bpesti Építőmesterek Egyletének és Ipartest.-nek, valamint több kulturális egylet tagja. Szül. 1870-ben. Felszabadult 1892-ben. 1898-ban önálló lett.” A különféle lakcímjegyzékek, illetve levéltári dokumentumok pedig még azt is elárulják, hogy a tősgyökeres erzsébetvárosi Hell Irmát vette feleségül, és a századfordulón egy két utcára nyíló, hosszú telken (Almássy tér 6., Szövetség utca 24.) árusítottak meszet, cementet és mindenféle más építőanyagot, miközben Szilágyi Lajos „mennyezet (stuccatur) készítő” kőművesként is ajánlotta szolgálatait.
Ezen a tájon akkoriban nagy szerencsének számított, ha valaki ilyen üres telket tudott kifogni, hiszen körös-körül elképesztő gyorsasággal épült a város. Különösképp igaz volt ez a Rottenbiller utcán túli területre, ahol a kertészetek helyén egy-két évtized alatt nyílegyenesen meghúzott utcák és szűk telkeken sűrűn sorakozó házak nőttek ki a földből, több tízezer embernek adva otthont az apró, sötét és zsúfolt lakásokban. Szilágyi Lajos tehát igazi mázlistának mondhatta magát, hogy 1906-ban, amikor már önálló ingatlanba tudott költözni, kifogott egy újabb foghíjat, azt a szép saroktelket a Bethlen Gábor utca 31. (azaz Elemér utca 2.) alatt. (Érdekes egyébként, hogy az elhagyott bérlemény még egy háromnegyed évszázadon át beépítetlen maradt: csak 1983-ra húzták fel rajta az Almássy téri szabadidőközpontot.)
Az új otthon 173 négyszögölön mutatta, milyen volt Pestnek ez a külvárosa pár évtizeddel korábban. Egy hosszú, földszintes ház foglalta el a belső oldalát, lakással, istállóval és szénapadlással, a maradék területen pedig, ahol azelőtt a gyümölcsfák, veteményesek és ólak voltak, immár meszes-ládák, téglahalmok, cementes zsákok és gerendák várták az építkezni készülőket. Szilágyi keveset adott a marketingre, évről évre a következő szöveggel hirdette vállalkozását: „Szilágyi Lajos építőmester, létra állványok és függő állványok kölcsönzése, építési anyagok árusítása”. (Szép Szó)