Négy órám van csatlakozásig. Kevés, hogy utoljára körbenézzek a városban, de sok, hogy magamban legyek a gondolataimmal. Az aluljáróban téblábolok. A földön egy félig rágott szendvics és néhány összetaposott energiaitalos doboz. Így már nem érnek semmit. A falon sötét folt, talán odafröccsent vér. Vajon mennyi idő alatt vérzik el az ember? Elgondolkodom, pusztán biológiai alapon. Aki biztosra megy, kádban ülve csinálja, jeges víz alatt. Borzalom. Nem vagyok jó helyen, egy koszos pályaudvar rossz díszlet ahhoz, hogy az ember bármilyen búcsún agyaljon. Beülök a legpuccosabb bárba, legalább nem leszek egyedül. Szól a zene, a zongora előtt senki, csak a billentyűk mozognak, automata játszik. Éljen az elcseszett huszonegyedik század! A pultos angolul köszön, turistának néz. Jár a keze, üvegpoharat törölget. Egyszer azt olvastam, ez a mozdulatsor bizalmat ébreszt, otthonosságot sugall. Hogyhogy nem pattan el az a vékony üveg? Biccentek, a hajam az arcomba hullik, ezt utálom. A pultos angolul kérdez, pedig tutira látszik rajtam, hogy idevalósi vagyok. Magyarul válaszolok, ragaszkodom az anyanyelvemhez. Nem érti, mit kérek. Az itallapot flegmán átpörgetem, a vodka-szóda képére bökök. Néhány éve nem ittam ilyesmit tizenkettő előtt, most megkívántam. Talán a félhomály teszi.A legtávolabbi asztalhoz vonszolom magam. Elbújni és figyelni onnan lehet a legjobban. Megérkezik az italom. Elfelejtettem pontosítani, hogy sok jeget kérek, szeretem látni, ahogy a fagyott víz lebeg. Azonnal felhörpintem, így már nem lebeg, csak koccan. Felemelem az üres poharam a srác felé, aki épphogy visszatér az üvegei mögé. Meglepődik, pedig egy profinak nem szabad kimutatnia, mit gondol. Fiatal nő, jól öltözött, drága laptoptáskával az oldalán, nem az ilyenek szoktak problémásak lenni. Bár ki tudja, kinek milyen sötét gondolatai vannak? Ezúttal lassabban kapom meg az italom. Fonnyadt mentalevelek áznak benne, nem is emlékszem, hogy úgy szerepelt volna a képen. Jó lenne becsiccsenteni, és semmit sem érezni. Kortyolgatom, ha túl gyorsan felhajtom, csuklani fogok. Az olyan proli.Feltérképezem a bár belsejét. Vagy húsz asztal, a különleges, nehéz fabútorok klasszikus ír pubra emlékeztetnek, de lefogadom, este is csak fél házzal megy. Korán van, meg aztán lehet, hogy hat euró sok egy kapucsínóért vagy egy pikolóért. Nem bírok euróban gondolkodni. Szerintem itt senki se tud. Viszont már nem számolom kényszeresen a pénzt. Ez is valami.Szürcsölöm az italom, szívószállal nyomkodom a jeget a menta alá, de mindig visszaugrik a felszínre. Átkozott fizika. Csak lassan kábulok, a vodkát biztos kispórolta a pultos. Szemezek vele, de nem figyel rám. Felállok, kezemben az üres pohárral elindulok felé, közben majdnem átesem a földön hagyott táskámon. Furla, nem ócska Samsonite. A hajam megint a szememben. A pultos szó nélkül elkészíti a harmadik kört. Rám mosolyog, és még egyet utánalöttyint a vodkának.Áttelepszem a pulthoz, ő pedig visszaveszi a kezébe a hófehér konyharuhát, és törölgetni kezd egy kávéscsészét. Elém tesz egy kis tálat, benne sós mogyoró. Allergiás vagyok, mutatom, kezemmel mintha elnyisszantanám a nyakam. Nem jön zavarba, az alsó szekrényből előkap egy zörgős csomagot, felnyitja, és pattogatott kukoricával kínál. Csak úgy, a zacskóból. Ő maga is bekap egyet, és foghegyről kérdezi, mikor megy a vonatom. Egy ideig csak nézem, nem válaszolok. A csuklójára mutat, és mozdony kerekeket mímel a mozgása. Elmosolyodom, elsőre is értettem. Vicces, ahogy próbálkozik. Még három és fél óra, mutogatom, és ránézek a karórámra. Gépiesen összevetem a faliórával. Pontos, nyugtázom. A pultos nevet: persze, elvégre egy pályaudvaron vagyunk. Felsóhajtok, az idő legalább mindenhol ugyanannyi. A zacskó zörög, még egy szemet megeszik, közben összeszedi a mosnivalókat, hátramegy. Hirtelen nagyon egyedül érzem magam. A bárnál nem ül senki. A csomagmegőrző kulcsával babrálok.Nem vagy éhes?, kérdez, ahogy visszatér, már van konyha. Ilyenkor még nem tudok enni, gombóc a gyomrom, felelem hirtelen tökéletes angolsággal. Elszégyellem magam. Akkor még egy long drinket?, kérdez rezzenéstelen arccal. Megrázom a fejem. Hadd találjam ki: munkaügy?, faggat tovább. Kevés csomag, laptop, hosszú várakozás, nem tudsz enni, foglalja össze. Magam is meglepődöm, hogy végül őszintén válaszolok. Mivel nincs hova mennem, végül a tengerhez utazom. Azt nem így mondják, javít ki, hanem úgy, hogy leugrom a tengerhez, mert ott olyan gyönyörű. Fontos a nyelvi pontosság, kacsint. Ráhagyom. Kiszórja a kukoricát egy tálba. Ahogy közel hajol, megérzem a szappan illatát.Mesélj!, szólít fel. Értetlenül nézem, mégis miről? Tudod, ami miatt itt ülsz. Minek, biztos ezer ilyet hallott már. Mélázok, közben vadul tuszkolom lefelé a jeget a poharamban, de megpördül, és rendre visszaugrik. Mindegy, így is, úgy is elolvad, annak már annyi. Poshadt víz lesz a pohár alján. A pultos mosolyog. Adjak még jeget? Csak most tűnik fel, mennyire hasonlít az egyik exemre. Nem kell több jég. Visszakérdez: miért vagyok dühös? Túl soká húztam az indulást. Ugyan, nevet. Ez meg mi a fenét jelent?, kérdem. Azt, hogy majd megszokod, hogy a jég mindig elolvad, magyarázza. Nem tetszik az arca, kissé erőszakos az állkapcsa, és aránytalan a barkója, de feltűnően szép fogai vannak. Vajon így született, vagy szabályoztatni kellett? Talán csak gondoskodó családja van, de nem faggatom. Meg tudnám csókolni. Ő biztos vigyázna rám. És valóban: vizet tölt, hogy igyam meg. Nem engedi el azonnal a poharat, nézem a kezét: erős, hosszú ujjak.Sokan vannak ilyen helyzetben?, kérdezem. Úgy csinál, mintha nem értené. Vagyis sokan mesélnek róla magának?, pontosítok. Igen, előbb-utóbb mindenki. Mármint mindenki mesél róla, pontosít ő is. Bekapok még pár szem kukoricát, hangosan roppan a fogam alatt. És mindenki kap kukoricát? Csak aki allergiás, mosolyog. Sokan azok, teszi hozzá. Ebben legalább nem vagyok egyedül! A zongora tovább játszik, Chopin van soron. Ez már sok, szedelődzködöm, fizetek. Úgy döntöttem, másik vonatot választok. Kibetűzöm a nevét a kitűzőről. Viszlát, Jan! Ahogy felállok, a csomagmegőrző kulcsa a földre esik, nem hajolok le érte. Máris mész? Még sétálok egyet. Akkor viszlát, és várj, még egy gondolat: ha úgy szereted, bátran kérj több jeget! Persze, hogyne, válaszolom. Végül nem kérdezi meg a nevemet. Mégiscsak profi.
