A Brexittel az IRA is ébredezik

1960 és 1998 között, a „Troubles” néven emlegetett szektariánus konfliktus idején nem volt nap, hogy az észak-írországi katolikusok és protestánsok ne feszültek volna egymásnak. A konfliktus közel 3600 ember életébe került és csak az 1998-ban megkötött Nagypénteki Egyezménnyel sikerült elásni a csatabárdot. A Brexittel ez az egyezmény is veszélybe került.

A katolikus-republikánus IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) a két Írország újraegyesítéséért, a brit uralom felszámolásáért küzdött. A másik oldalon a brit megszállók és a protestáns-lojalista terrorcsoportok: az UVF (Ulsteri Önkéntes Erők) és az UDA (Ulsteri Védelmi Szövetség) harcoltak. A konfliktust az 1998-ban megkötött Nagypénteki Egyezmény zárta le, ezután a Gerry Adams vezette Sinn Féin (az IRA politikai szárnya) letért a fegyveres nacionalizmus útjáról, megkezdte az IRA leszerelését, és ugyanígy tettek a lojalisták is.

Mióta a Brexit huzavonában egyre valószínűbbé vált, hogy az Ír Köztársaságot és az – Egyesült Királysághoz tartozó – Észak-Írországot ismét fizikai határ választhatja el egymástól, többször is hallhattunk arról, hogy az IRA ébredezik.

2019 januárjában bombát robbantott Derryben, márciusban levélbombákkal árasztotta el az Egyesült Királyságot, áprilisban pedig tüzet nyitott az „elnyomó hatalmat” szolgáló rendőri erőkre – a lövöldözésben egy ártatlan civil vesztette életét. Az akciókat a NIRA (Új IRA) vállalta magára, amely 2012-ben jött létre.

A NIRA azonban nem a semmiből tűnt fel hirtelen. Azokat az IRA-utódszervezeteket egyesítette, amelyek nem ismerték el a Nagypénteki Egyezményt és folytatták a háborút. A 2000-es években is lövésektől, robbantásoktól volt hangos Észak-Írország, tény azonban, hogy a korábbi rémálomhoz képest a helyzet mérséklődött. Már nem 116 halálos áldozat jutott egy évre, ahogy arról a rendőrségi statisztikák szóltak az 1990-es évek elején. 2012-től „mindössze” 19 életet követelt a különböző paramilitáris csoportok tevékenysége. Függetlenül azonban attól, hogy statisztikailag csökkenő tendencia figyelhető meg és 2018 márciusától mostanáig „csak” 3 halottról számoltak be a hivatalos jelentések, nincs béke Észak-Írországban.

Az IRA „szabadságharca” mellett a szektariánus ellentét sem a múlté. Elég, ha az évente megrendezett protestáns „Győzelem napi” felvonulásra gondolunk. Minden július 12-én nagy csinnadratta közepette masírozik az Orániai Rend zenekara Belfast utcáin. A menet rendszerint elhalad Kelet-Belfast katolikusok lakta városrésze, Short Strand előtt – ezt az enklávét nem csak kerítés és fal, de minden oldalról protestáns lakóházak veszik körül. A rézfúvósokat narancssárga stólás öregurak követik, akik a nagy múltú protestáns rend tagjai, a sor végén pedig sörivó csőcselék üvöltözik. Ír-ellenes dalokkal provokálják a katolikusokat. Már maga a felvonulás is nyílt provokáció, hiszen a protestánsok azt ünneplik, hogy 1690. július 12-én tönkreverték Stuart Jakab katolikus seregeit.

A boyne-i csata után Anglia királya – a Hollandiából hívott – Orániai Vilmos lett, aki a protestánsok védelmezője volt. Ebben a légkörben törvényszerű, hogy alkalomadtán konfrontálódjanak egymással az ellenséges csoportok. Ez történt 2013-ban is. Az ehhez hasonló konfliktusok továbbra is léteznek, igaz ugyan, hogy fizikai összecsapásra már ritkábban kerül sor.

A paramilitárisok ma nem is annyira egymást, vagy a hatóságokat tartják célpontnak, sokkal inkább saját közösségük tagjait. Az észak-írországi rendőrség honlapján közzétett statisztikákból kitűnik, hogy 1990-től napjainkig több mint 4000 támadást hajtottak végre a republikánusok saját katolikusaik, a lojalista szervezetek pedig saját protestánsaik ellen. 2018 áprilisa és 2019 márciusa között – mindössze hat hónap alatt – 78 esetről érkezett bejelentés. A legsújtottabb területnek Belfast, Antrim és Derry számít.

Ezeknek a támadásoknak az a célja, hogy lelki terror alatt tartsa a közösségeket, mert azok csak nyomás alatt támogatják a további erőszakot. Nem valódi támogatásról van szó, a „hallgatás is beleegyezés” alapon tudja legitimálni magát a NIRA, az UVF és az UDA.

Párhuzamos társadalom

A „Troubles” lidércnyomásos vészkorszakában mind a lojalisták, mind a republikánusok megértették, hogy a háború megnyeréséhez stabil hátországra van szükség, ezért párhuzamos államokat hoztak létre. Az IRA az északír városok katolikus negyedeiben, az UVF és az UDA pedig a protestáns negyedekben vált mindenhatóvá.

Működési elvük a maffiáéhoz hasonlított: megvédték saját közösségüket az ellenséges támadásoktól, cserébe viszont hűséget vártak el. Szabályokat alkottak a közösség számára, s ha valaki megszegte azokat, a testi fenyítés változatos eszközeivel térítették jobb belátásra. A paramilitárisok tehát nem csupán véderőként, de rendőrségként és önjelölt bíróságként is funkcionáltak.

Az „antiszociális magatartással” vádolt személyeket statáriális bíróság elé állították, védőügyvéd hiányában a vádlottnak esélye sem volt bizonyítani igazát. Az ítéletet is a szervezetek harcosai hajtották végre. A büntetés lehetett az elítélt brutális megverése, vagy – súlyosabb vétség esetén – kivégzése. A vascsövekkel, baseball ütővel eszközölt testi fenyítés inkább a lojalistákra volt jellemző.

Az IRA kedvelt módszere a térdlövés – közkeletű nevén: „kneecapping” – volt. Elvétve a lojalisták is alkalmazták ezt, de gyakrabban fordult elő az IRA-nál és utódszervezeteinél, ezért a térdlövés az IRA védjegyévé vált. A 2000-es években innováció volt az eszköztárban: a büntetőlövéseknek újabb típusai jelentek meg. Egyes IRA-utódszervezetek a vádlott imára kulcsolt kezét egyetlen golyóval lőtték át. Ezt a módszert a belfasti szlengben „Padre Pio”-ként emlegették, utalva arra, hogy a golyó ütötte seb azokhoz a stigmákhoz hasonlatos, amelyek a szentté avatott ferences szerzetes, Pio atya kezén jelentek meg. A Padre Piózás mára kikopott a divatból.

A paramilitárisok szemében antiszociálisnak minősültek azok, akik nem értettek egyet az erőszakkal és nyíltan megfogalmazták kritikájukat. Az északír konfliktus idején az IRA taglétszáma mindig növekedhetett, hiszen a britek számos okot adtak arra, hogy gyűlöljék őket.

1972-ben például fegyvertelen tüntetőkre lőttek és földön fekvő sebesülteket is gond nélkül kivégeztek. A „Bloody Sunday”-ként hírhedtté vált eset sokakat arra vezetett, hogy belépjenek az IRA-ba. Viszont voltak olyanok – katolikusok és protestánsok is – akiknek elegük volt az erőszakból, mert családtagjaikat vesztették el, vagy elviselhetetlenné vált számukra a mindennapos lelki terror. Ők az „aki nincs velünk, az ellenünk van” logika alapján veszélyesek voltak az IRA számára, mert semlegességük egyet jelentett a britekkel való kollaborálással.

Az ellenük elkövetett támadások célja a példastatuálás volt. A közösség tagjai tanulhattak az esetből és beláthatták, hogy a térdlövés, a verés, vagy a kivégzés elkerülése érdekében jobb, ha elfogadják a fennálló helyzetet és némán tűrik a terrort.

Ma sincs ez másképp. 2017 márciusában az UDA egy korábbi parancsnokát gyilkolta meg Kelet-Antrimban, mert az kritizálta a szervezetet a drogkereskedelemben betöltött szerepe miatt. George Gilmore-t a saját háza előtt végezték ki. A Gilmore-ral szimpatizálók közül sokan elhagyták lakóhelyüket a merénylet után és új otthont kerestek maguknak. Egy hónappal később az UDA utolérte a menekülők egyikét, Colin Hornert, akit gyermeke szeme láttára lőttek le egy bevásárlóközpont parkolójában. A NIRA 2019 áprilisi akciója után hatalmas tömegek tiltakoztak Lyra McKee meggyilkolása ellen. Ők is joggal félhetnek az esetleges retorzióktól, mert a paramilitárisok nem tűrik az ellenvéleményt. Ahhoz, hogy valaki a NIRA célkeresztjébe kerüljön, nem is kell bírálnia a szervezetet. Számtalanszor előfordult már, hogy ok nélkül támadtak rá valakire, ezzel a félelem fokozása volt a cél. Ugyanezt a funkciót töltik be a házfalakra firkált fenyegetések, amelyek minden nap tudatosítják a lakosságban, hogy a NIRA szemmel tartja őket.

Van okuk rettegni azoknak is, akik abba a gyanúba keverednek, hogy az MI5 (Brit Katonai Hírszerzés) „téglájaként” működnek a közösségben. 2019 májusában a közismert hurling-játékos, Kevin Collins számolt be arról, hogy az MI5 ügynökei több alkalommal is próbálkoztak beszervezésével. Collins korábban annak a Saoradh pártnak volt tagja, amely a NIRA politikai szárnyaként működik, de a terrorista akciókban való közvetlen szerepét a rendőrség nem tudja bizonyítani. Az ügynökök információkat kértek Collinstól a Saoradh vezetőiről, de ő megtagadta, hogy besúgó legyen. Bár a Saoradh szóvivője úgy nyilatkozott, hogy bíznak Collinsban, mégsem zárható ki, hogy a NIRA meg fog győződni arról, hogy a megkörnyékezett sportoló valóban hallgatott.

Nem egy példát találhatunk hasonló esetekre a múltban. 2005-ben nagy port kavart a nyilvánosságban, amikor a Sinn Féin egyik vezető politikusáról derült ki, hogy csaknem 20 éven át az MI5 ügynöke volt. A bosszú nem maradt el: 2006-ban az IRA egyik utódszervezete gyilkolta meg saját házában. 2008-ban folytatódott a Sinn Féinben dolgozó ügynökök leleplezése. A pártvezér Garry Adams korábbi sofőrjéről, Roy McShane beépített múltjára derült fény – McShane-t azóta is biztonságos helyen bújtatják. 2010 februárjában találták meg Kieran Doherty meztelen holttestét Derry közelében. Doherty az IRA tagja volt, ügynökgyanúba keveredett, ezért az IRA Katonai Törvényszéke halálra ítélte. Ezek a félelemkeltő tényezők már bőven elegendőek ahhoz, hogy az emberek az Orwell-féle 1984 univerzumában érezzék magukat.

A béke legfőbb gátjai ezek a militáns csoportok, tagjaik közül sokan valódi veszteségeket szenvedtek el a múltban. Testvéreik, sógoraik haltak meg. A trauma érthető, de nem jogosít fel senkit a fegyveres erőszak alkalmazására. Saját bosszúvágyuk mások lelki békéjének megzavarásával, családok tönkretételével jár.

Ez már nem szabadságharc, mert a közösségek terror alatt tartása a saját démonainkkal folytatott küzdelem jegyében, – bármilyen perspektívából nézzük is – nem más, mint háború a szabadság ellen.

Ambrus Máté, történész írása